Hollywood sehol sincs!

Azért vagyok itt, hogy a röplabdáról írjak. Így is lesz, de előbb veszem a bátorságot és a tegnapi napról virtuális papírra vésem néhány gondolatomat. Nem a tegnapi napot ajánlják a kardiológusok a magyar szurkolóknak kikapcsolódás gyanánt az biztos.

Csalódtam Vajda Attilában, mert esélytelen volt. Van ilyen, de szóljon előre. Egyszer azt olvastam tőle, minden fejben dől el. Most baj van a fejében. Viszont bármennyire is nyers volt a döntő utáni nyilatkozata, kétségtelenül igaz. Ő a legjobb ebben itthon és ez ennyire elég.

Hamar elmúlt a rossz szájíz, mert villámgyorsan bezsebeltünk két aranyat. De a Dombi-Kőkény páros célba érkezését követő másodpercekben majd megőrültem. Persze az ilyen győzelem után sokkal jobban lehet örülni, csak veszélyben a munkahelyem. A női négyes pedig parádés volt. 20 év után ismét arany. Sarkalatos törvénybe kell foglalni, hogy kajak négyest csak Knézy közvetíthet. 20 éve az "öreg", most a fia közvetítette az aranyat. Ide kívánkozik, hogy magamban nagyon sokat szidom a kommentátorokat, de Horváth Mariann és Knézy jó. Legalábbis őket jól viselem.

De hát az izgalmak még messze nem értek ekkor véget, mert a kézilabdás fiaink olyan mérkőzést produkáltak az Izlandsonok ellen, hogy az valami elképesztő. Tudom, hogy ennek még meglehet a böjtje. Mert sokat kivett belőlük. Azt is tudom (gondolom), hogy szakmailag rengeteg hibát lehet benne találni. És hallottam, hogy Mocsai - a kapitány - szerint ezt már a rendes játékidőben el kellett volna dönteni. De a sport pont az ilyen meccsek miatt okoz komoly addikciót. A szurkoló izgulni akar és a végén örülni. Lásd még Dombi-Kökény. Ez tipikusan olyan amerikai volt. Ahol a sport valóban a szórakoztatóipar része. Ahol a sportfilmek végén izgulunk, mert a nagy meccs jól indul, de aztán jön a gonosz, csellel, ármánnyal szerencsével. És az utolsó másodpercek teszik ki a film egynegyedét, hogy végül hihetetlen és elképzelhetetlen módon, de a jó nyerjen és jöjjenek a könnyek, az öröm, a nyálas klisé. Kedves Hollywood, tegnap mi ezt élőben produkáltuk egy olimpián.

És este jött a nagy meccs. A vízilabda. Ezért is merek tulajdonképpen írni, mert a röplabda és a vízilabda ugyanazon cég labdáit használja. Csak ők. Szóval joggal firkálok erről a napról (most még) röplabdamentesen. Kikaptunk. Nem nyerjük meg négyszer zsinórban. Ez nem hollywoodi befejezés. Itt nem lesz hepiend. Mert a "hüjebírók" már megint elcsalták. De nem, igazából nem. Inkább azért, mert a sportban értelmetlen sok "ha" úgy adódott össze, hogy nem nekünk jött ki a lépés. Ha nem kapunk valahonnan fényévnyi távolságokból gólokat, ha a lövéseink pontosabbak, és csak a kapufáink vagy az azt sem eltaláló lövéseink fele bemegy, akkor már értelmetlen is az a "ha", amelyik a bírókkal foglalkozik. Hogy mi van, ha nem ötméteres az ott a végén, hanem kifelé dobás, vagy épp tovább. Vagy mi van, ha nem állítanak ki a végén, és legalább azt a sanszot megkapjuk, hogy 9 másodpercig jól csináljuk, és egyenlítsünk. Ez így együtt sok volt. És a sok ha eredménye, hogy elbuktunk. Ettől még Kemény Dénes a világ legjobb vízilabda szakembere, és ez a válogatott minden idők (talán) legjobbja. És mi háromszoros olimpiai bajnokok vagyunk zsinórban. Persze, akiknek ez lett volna az első, azokat ez nem vigasztalja. Sőt, akinek a negyedik lett volna azt sem. És ez jó, mert éppen ezért fog a felfrissülő, megfiatalodó és átalakuló válogatott az aranyért utazni Rióba.

Ria-Ria...!

Hozzászólások

A bejegyzés trackback címe:

https://2012don.blog.hu/api/trackback/id/tr484702966

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.